A IX. század Európában a zûrzavarok és a nyugtalanság százada volt. A jövendõ Franciaország és a leendõ Németország kezdett lassan kiemelkedni a Karoling császárság romjaiból. A merész Vikingek, akik ebben az idõben az õ sárkányfejû hajóikon Angliát és Nyugat-Európa más tengerparti országait pusztították, Dániának, Norvégiának és Svédországnak alapító õsei lettek. Az õ ellenségük , Nagy Alfréd, kis wessexi királyságban már megalapozta az eljövendõ brit birodalom nagyságát. Mohó kalandor csapatok egyike, akkor alapozta meg a késõbbi Oroszországot. Mór emírek uralkodtak a napsugaras Ibériai félszigeten, ahol a jövõ Spanyolországa volt feljövõben. Ebben az idõben a mór kultúra messze fölötte állt minden más nyugati kultúrának, de Európa ébredezõben volt. A latin nyelv elszegényedett leánya a hajdani Róma dicsõségének, új utakon való kifejlõdésében Franciországban és Itáliában... Ez az újabb kori nemzetek születésének ideje volt.

Ennek a zavaros IX. századnak végén érkeztek a magyarok Közép-Európába. Északkeletrõl jöttek egy jól felfegyverzett, jól szervezett és nagyszámú nép mindent elsöprõ, ellenállhatatlan rohamával. A Duna folyam széles völgyét 895-ben birtokba vették. A völgy középsõ része, mióta Nagy Károly legyõzte az avar uralkodókat, nagyon ritkán lakott volt. Ezen az országrészen az avarok elhagyott földje az "Avarok pusztasága" néven volt ismert.

A középsõ Duna völgyét a Kárpát Hegységek hatalmas félköre övezi, természetes határ képpen, amely gazdasági egységet és egyúttal valóságos erõdítményt képez. Ezekkel a hegyekkel övezett területen belül, az a nép a saját nyelvükön, magát magyarnak nevezte -alpította meg hazáját, Magyarországot. Az õ hagyományuk azt tartotta, hogy ez a gazdag ország valamikor régen a szittya õsöké volt és arra mint jogos örököségükre tartottak igényt.

Az ország határán szétszórtan, azon a területen valamikor hatalmas népeknek utódai éltek: Avarok, Hunok, Dáciaiak, valamennyien a szittya törzs leszármazottai. Alapos okunk van azt hinni, hogy õk szívesen fogadták a magyarokat és csatlakoztak hozzájuk. Itt a magyarok a krónikák szerint sok helyen jámbor bennszülött népet találtak, akik õs idõk óta itt éltek. Õk nevezték el a folyókat, a hegyeket amelyet a hódítók átvettek, és mint ez a földrajzi nevekkel rendszerint történik, túlélték az utólsó ezredévet is könnyen. A bennszülöttek és az újonnan jöttek minden valószínûség szerint minden rokon nyelvet beszéltek.

Egyes helyeken a népesség szláv volt, különösen északon és nyugaton. A szláv hercegekkel ellentétek merültek fel, de aztán kiseebb csetepaték után a szlávok megadták magukat. Sokkal veszályesebbek voltak a bolgárok délen. Hevesen ellenálltak a megerõsített táborhelyeiken a magyarok elõretörésének. Hosszú és véres háborút kellett megvívniuk mielött a vitéz bolgár-turkok visszavonultak.

A bolgárokon aratott gyõzelem után a magyarok az újonnan meghódított országban Pusztaszeren gyûltek össze és ott tartották meg az országgyûlésüket. Az elsõ történetírójuk szerint 34 napon keresztül tárgyltak és vitatták meg azokat a módozatokat, amelyek szerint kell Magyarországot megszervezni és kormányozni.

Az új ország valójában nagyon régi ország, bõséges gazdag élelmet termett azoknak a különféle jellegzetes: kutya, juh, szarvasmarha, ló és sertésféléknek, amelyeket a magyarok keletrõl hoztak magukkal. Különleges házi szárnyasaik is voltak és bizonyítják, hogy nagyon hamar bevetették a földjeiket. Az asszonyok sírjában is találtak ásókat. Más sírleletek bámulatosan magas mûvészi és mesterségbeli tudásról beszélnek, amelyek a fém, bõr, csont, szövet és fafeldolgozás terén értek el.

A magyarok 108 törzse már sokkal régebben két csoportra szervezkedett, mindegyik élén a vezér állt. Mielõtt Magyarország területére léptek volna, a vezérek összegyûltek és egy örökletes alkotmányos monarchiát alapítottak, megválasztva maguk közül Árpádot az egész nemzet vezérévé, uralkodójává.

Ez az elrendezés mindamelett a vezérek és családjuk számára jelentõs függetlenséget biztosított. Az idegen uralkodókkal, családokkal kötött házasságaik következtében nyugati uralkodók háborúiba keveredtek.
Kalandozások következtek Nyugatra, különösen német területre, amelyekben a magyarok sok vért vesztettek.

Erõsebb jobban központosított vezetés hiányát érezték és egy évszázadig tartó fejedelmi uralkodás után a magyarok keresztény hitre tértek és Magyarország Európa nagy középkori királysága lett. A kedvezõ éghajlat, az ismeret és tudás a magyarokat nemsokára Észak és Közép-Európa nagy hús és bor exportõrévé tette. Amerika felfedezése elõtt az óvilág aranytermelésének 60%-a Magyarország bányáiból került ki.

Az erõs magyar királyság Közép-Európában egyensúlyi helyzetet teremtett. Magyarország az északi és déli szlávok között ezer eszentendõre a pánszlávizmus akadálya lett. Õ tartotta fel Németországnak kelet felé történõ törekvését is. Mégis a legfontosabb szolgálat, amit Magyarország Európának tett, az volt, hogy csupán a puszta létezésével elzárta az útját a kelet felõl jövõ népek betörésének.

A középkori keresztény Magyarország volt az ütött-kopott pajzs, amely mögött Nyugat relatíve békében fejlõdhetett és megkülönböztetett európai kultúrát érhetett el. Az áldozatnak és európai eredmény kapujának az õrzése igen nagy és költséges feladat volt. Magyarországnak kellett viselnie az Ottomán törökkel szembeni ellenállás összes terhét, akik miután a Bizánci császárságot elpusztították, Európa meghódítására indultak. Magyarország teljesítményét jól foglalja össze Macaulay a következõ szavakkal:
       "Magyarország nélkül lehet, hogy most Cambridge-ben és Oxford-ban a tanulmányokat törökül kellene folytatni."

A magyar ellenállás megtörte a török császárság erejét és a bátor és fanatikus ellenséggel szemben évszázadokon keresztül vívott rettenetes küzdelem súlyos áldozatokat követelt, úgy hogy végül is Magyarország letarolt, gyér népességû, elszegényedett és politikailag végzetesen nehéz körülmények közé jutott.

A fiatal Lajos király 1526-ban meghalt a mohácsi csatamezõn. Az öreg királynénak a bátyja Habsburg Ferdinánd igényt tartott a trónra. Az õ igényét támogatták azok a magyarok, akik azt remélték, hogy Ferdinánd V. Károly spanyol király és német császár testvére majd biztosítani tudja a nyugati segítséget a török ellen. Ez az "udvari párt" magyart választott és koronázott királlyá. Tizenkét évi küzdelem után Ferdinándot elfogadták, hogy õ vezesse a kereszténységet a támadással szemben. De ennek tragikus következményei voltak. Mikor a török hatalom hanyatlani kezdett, nyilvánvaló lett, hogy magyar nemzetet más veszélyek fenyegetik.

A magyarok alkotmányos gondolkozása és az emelkedõben levõ Habsburg hatalom abszolutizmusa közötti ellentétet nem tudták áthidalni. Az ellenállás reménytelen volt, elkeseredett forradalmak és terror korszaka következett. Ez így tartott három évszázadon keresztül. Még súlyosabá tette a helyzetet a vallási kérdés.
Magyarország nagy szellemi és kulturális mozgalmával mindig összhangban lévõ magatartást tanúsított a keresztes hadjáratok idejétõl kezdve a reneszánsz és a reformációig.
Feljegyzésre méltó, hogy ezek a mozgalmak mind megállottak Magyarország határánál és nem tudtak behatolni a tõle keletre lévõ országokba. A reformáció a magyarok közül sokakat megnyert és egész városok tértek át Luther és Kálvin tanításaira. Mindez most megszûnt. A Habsburgok és az õ osztrák udvaroncaik úgy érezték, hogy nekik szent kötelességük minden lehetséges eszközzel letörni a magyar eretnekséget, éppen úgy, mint azt Spanyolországban tették. Egyikük Lobkevic, Bécs programját Magyarország elnyomására vonatkozólag a következõ szavakkal fogalmazta meg:
      "Magyarországot elõször koldussá, aztán katolikussá kell tenni és végül németté teszem." ( I. Lipót minisztere, aki teljes hatalommal vezette az államügyeket. )

A keresztes hadjáratok idejében Magyarország gazdasági és kultúrális szempontból teljesen egyenragú volt bármelyik nyugati álammal. Ezt a helyzetét egészen a reneszánszig megõrizte. A Habsburgok ellenséges nyomása alatt azonban Magyarország lassan Ausztria gazdasági gyarmatává süllyedt. Akkor amikor a nyugati országokban a "felvilágosodás korszaka" következett be, Magyarország mindig jobban és jobban lemaradt. A tizennyolcadik század elején Rákóczi vezetett általános felkelést a Habsburgok ellen. Célja a régi alkotmány helyreállítása, a protestánsok számára a vallásszabadság elnyerése ( bár Rákóczi maga katolikus volt ) és az elnyomott nép szabadságának a kivívása volt. Fegyverbe szólító felhívásában hangsúlyozta a magyarok szittya eredetû nemes nép, aki nem tûrheti el az elnyomást és szolgaságot. Rákoczit hosszú hõsies harc után elárulták, számûzetésben halt meg. Magyarország pedig évszázadokig az Osztrák-Magyar Monarchia része maradt.

A kifosztott Magyarország kincsei Bécset gazdagították. Magyarország búzájából "Bécsi kenyér" lett. A magyarok másodosztályú polgárok lettek saját hazájukban. A császári királyi ház új szláv és német telepeseket hozott és telepített le az õsi magyar földre. Nagy adomány birtokok kerültek idegenek és árulók kezeire. Új németül beszélõ arisztokrácia keletkezett. A tizennyolcadik század elejétõl kezdve a királyi ház azt a gondolatot terjesztette, hogy most már csak a hatalmas Ausztria létezik és Magyarországról még beszélni sem érdemes.

Az abszolutizmus Európában terjedõben volt. Abszolút uralkodók ültek trónusokon. A magyarok alkotmányos kormányzat elnyerése iránti törekvése, a legtöbb államférfi szemében nevetséges anakronizmusnak, pogányságnak és az uralkodó (Isteni) jogaiba való istentelen belekontárkodásnak minõsült.

II. József valamennyi Habsburg uralkodó közül a legtehetségesebb és a legõszintébb, úgy érezte, hogy Magyarországot anélül is kormányozhatja, hogy megkoronázzák. Nem volt hajlandó a 25 szertartásnak eleget tenni, magát alávetni. Az õ felvilágosult, de abszolút uralma, általános németesítési a magyarok passzív ellenállását vívta ki minden iránt ami német. A magyarok és a keleti német szomszédaik között kölcsönös. ellenségeskedés fejlõdött ki. és ez tönkre tette az eljövendõ évszázadokra a köztük lévõ kapcsolatot. Ez mindkét fél számára kedvezõtlen volt és mindkettõjüknek súlyos károkat okozott.

A magyar parasztra szükség volt, hogy Bécsnek élelmet szállítson. Ezt felismerve a Habsburg uralkodók bölcs tanácsadói szintén felfedezték azt az igazságot, amelyet késõbb Orwell így fogalmazott meg:
      "Az aki uralja a múltat, uralja a jövõt is. Aki pedig uralkodik a jelenen, uralkodik a múlt felett is" . Ennél fogva Bécstõl támogatott tudományos szervezet, hogy a magyaroknak egészen új megfogalmazásban mutassa be saját történelmüket, amely szerint õk alázatos, engedelmes szolgák voltak.

A Bécsbõl irányított történettudosók neki láttak, hogy a büszke szittya múlt minden hitét eltöröljék. Kimutatták, hogy a "Scythiának" soha sem volt semmi féle értelmezése. A régi magyar krónikákat megbízhatatlannak bélyegezték. Rosszindulatú, erõszakolt bírálataikkal gyakorlatilag minden megállapításaikat darabokra tépték.

"De hát akkor mi honnan származunk ?" kérdezték a magyarok a Rákóczi idõket követõ sötét évtizedekben... Gúnyos választ kaptak.

A tizennyolcadik század közepén, amikor még az etnográfia iránti érdeklõdés kezdetén voltak, a világ minden részén élõ intelligens emberek rájöttek arra, hogy a földet különbözõ emberek lakják az egyenlítõtõl a sarkvidékig, - közhellyé vált a trópusi szigeteken lakó boldog népeket nemes vadembereknek tekinteni, - míg a sarkvidék népeire, bálnazsíros táplálkozásuk és a miatt a furcsa szokásuk miatt, hogy feleségüket a vendégnek felkínálják, - csak utálattal és megvetéssel tekintettek, és azok a degeneráltság jelképeivé váltak. Ma már tudjuk, hogy ez a kép kirívóan igazságtalan. Mégis ennek a kornak az általános magatartását kell fontolóra venni, amikor J. Sajnovits munkájának a hatását értékeljük: "Demonstratio idiome Hungarorum et Lippenum idem asse." /: Annak bizonyítása, hogy a magyarok és lappok nyelve azonos. / A valóság az, hogy a kétnyelv minden csak nem azonos. Olyan távol állnak egymástól, mint az angol a görögtõl. Távoli rokon nyelvek. Nem Sajnovits volt az elsõ, aki az egyes finn-ugor népekkel való távoli rokonságot feljegyezte.. Mások is megfigyelték ezt, csak másképpen fejezték ki.
Sajnovits-nak a közlését a politikailag elnyomott és gazdaságilag kizsákmányolt magyar nép keserû nehezteléssel fogadta, akitõl azt kívánták, hogy dolgozzanak zokszó nélkül az idegen feudális uralkodó javára, akik állítólag sokkal magasabb természetes színvonalon álltak, mint megvetett lappok rokonai.

A magyarok eredetének kérdésében folyó tudományos kutatást megnehezítette, hogy a résztvevõk nagy részénél a fokozott érvek túlnyomóan nem voltak tudományosan megalapozottak.. Német tudósok különösen Napóleon utáni korszak hazafias ébredésében és romantizizmusában mohón ragadtak meg minden elméletet a magyarok származásáról, azzal a szándékkal, hogy a büszke magyarokat lealacsonyítsák. Ezt nyugodtan meg is tehették, hisz volt is valami igazság a magyar és a lapp nyelv távoli rokonságának kérdésében.

Így fejlõdött ki a finn-ugor nyelvészet. Nem kétséges, hogy sokan, akik ebben az irányban dolgoztak, becsületesen törekedtek az igazság kiderítésére. A baj csak az volt, hogy a mindenkori politikai hatalom az igazság megközelítésének csupán egyedül ezt az egy útját támogatta. Az igazságnak csak egy részét lehetett kinyílvánítani.

Fiatal magyar tudósok csak azzal a feltétellel kaptak ösztöndíjat és külföldi útlevelet, hogy a kormánynak tetszõ irányú munkát fognak végezni. Csak olyan kutatóknak biztosítottak munkát, állást a Magyar-Osztrák birodalomban, csak olyanok kaphattak szubvenciót, ösztöndíjat a tanuláshoz, akik következetesen és állhatatosan hirdették a finn-magyar rokonságot. 1849 után, mint valaha, mikor a Habsburg uralkodó orosz segítséget volt kénytelen kérni a magyarok leverésére.

Azokat a magyar tudósokat, akik ezektõl független szerettek volna további, más igazságot megvizsgálni, szisztematikusan kigúnyolták és elhallgattatták azok a hatóságok, akiknek a hatalmuk helyzeti elõnyüktõl eredt, helyzeti elõnyüket pedig Bécstõl kapták. Bárki aki a finn-ugor rokonságon kívül máshonnan akart fényt deríteni, más forrásból meríteni, azt megvádolták, hogy amatõr, tudatlan soviniszta, aki szégyenli a szegény rokonságot. Természetesen egyetlen épeszû magyar sem szégyellné valaha is, ha a finekkel vagy észtekkel rokonságban van, amint a tudásunk szélesedik, úgy növekszik a megbecsülésünk is a szorgalmas lapp nép iránt, akiknek olyan nehéz körülmények között kell leélni életüket. Mindazonáltal minden generációban akad néhány magyar tudós, aki megpróbálta a történelmi és nyelvi összeköttetés megállapítását más csoportokkal is. Akik nem alkalmazkodtak azoknak nem adtak munkát, állást, sem lehetõséget, hogy, munkájukat közölhessék. Ezeket a tudósokat nem létezõ ostoba sznobizmussal vádolták meg, közmegvetés tárgyává tették és állandóan gúnyolták: a hivatalos elismert tudományos céhek pedig, - melyek Bécsbõl ellenõrzött, idegen érzésû személyekkel voltak teletömve, - kizárták õket maguk közül. Ez az ellenõrzés egészen a Habsburg uralomnak az utolsó évéig tartott a hivatalos Bécsi Levéltár utján, amelynek a vezetõje évtizedeken keresztül egy magyarországi származású német volt, aki szép magyarosított nevet viselt - mint a klasszikus Habsburg törekvések ravasz és alkalmas eszköze - elõsegítette, befolyásolta és megrontotta a fiatal magyar történetírókat, akiket hivatalos támogatással és ösztöndíjjal Bécsbe küldtek kutatni. És mikor már hûségükrõl meggyõzõdtek, elhelyezte õket a magyar egyetemeken, levéltárakban és múzeumokban. Ugyanezek a személyek még mindig a fontos állásaikban voltak, mikor Magyarország az elsõ világháború után visszaszerezte szabadságát Ausztriától.

A béna megcsonkított ország - hisz Magyarország házasulandó férfilakosságának nagyobb százalékát vesztette el, mint elsõ világháborúban résztvevõ bármelyik ország - ismét vérezve, sápadtan életben maradásért küzdve nem tudta másokkal helyettesíteni ezeket a jól képzett, de lelkiismeretlen tudósokat, akik zárt klikkekben megmaradtak és a régi irányzathoz ragaszkodtak. Ennek következtében még mindig képesek voltak arra, meghiúsítsák és nevetségessé tegyék olyan független tudósok eredményeit, mint pl. a nagytiszteletû Varga Zsigmond-ét, aki a debreceni egyetemen tanított nyelveket és azt merészelte állítani, hogy az ural-altáji nyelvek a régi sumír nyelvvel lehetnek rokonságban.