Az õsi magyar írásról

Kiszely István
c. egyetemi docens
További részletek a szerzõ honlapján található

A Kr. utáni IX. században a hajdani nagy (görög- és a római) birodalmak már rég szétestek és a Német-Római Birodalom még nem alakult meg. Ebbe az Európába érkezett a magas mûveltséggel rendelkezõ nagyállattartó lovas magyarság. Európa minden népe élettani, kulturális és nyelvi szempontból indoeurópai volt, amikor egy belsõ-ázsiai, itt "idegennek" számító nép visszafoglalta Attila õsi földjét, a Föld legtermékenyebb medencéjét - a Kárpát-medencét -, ott berendezkedett és több mint egyezeregyszáz esztendõ után harmincszorosára megsokasodva meg tudott maradni. Mivel idegenként érkezett, ezért sajátos élettani jegyeit, kultúráját és nyelvét meg tudta tartani. Amíg a görög és a latin írása betûírás volt, úgy a magyarság hozta magával az ázsiai lineáris írások családjába tartozó, a képírásból fonetikus betûírássá fejlõdött írásrendszert, amely õt az ázsiai magas kultúrákhoz kötötték.
Írásrendszerünket népszerûen "székely rovásírásnak" szokták nevezni, pedig a "székely" jelzõ csak azért ragadt rá írásunkra, mert az elsõ írott emlékek Erdély területérõl (Tászok-tetõ, Székelyderzs, stb.) kerültek elõ, "rovásírás" jelzõt pedig azért kapta, mert az elsõ írásemlékeink kõbe- fába, téglába "rótt" módon maradtak meg. Egy õsi, mássalhangzós jobbról balra történõ és a mássalhangzókba beletett tamgás vonzatú írásrendszerrel rendelkeztünk, amelynek szellemisége a mai napig megmaradt. A latin betûs átírások nem tudták visszaadni õsi nyelvünk hangzásainak sokszínûségét, de nyelvünk szótagírás-jellege a máig él, pl. (Mo-só Ma-sa mo-so-dá-ja, Gõ-gõs Gú-nár Ge-de-on stb.) gyermekeink írás-olvasás tanításában.
Miután Tovuudordzsin Szandzsmiativ 1995-ben Ulanbátorban kiadta a belsõ-ázsiai sziklavéseteken, barlang-falakon és kutyabõrökön talált belsõ-ázsiai írásemlékeket, döbbentünk rá arra, hogy ezen írás 27 alap-mássalhangzójából 2800 év óta semmit sem változott; elválaszt bennünket az õsi írással soha nem rendelkezett finnugor népektõl és összeköt a belsõ-ázsiai türk és más magas kultúrával rendelkezõ népek nagy családjával. Ezt az írást krónikáink ugyan "hun-szkíta" írásnak említik, de kapcsolataink ennél sokkal távolabbiak és szélesebbek. Jelentõségét Sebestyén Gyula így foglalta össze: "Az, amit a feledés és a bizonytalanság ködébõl kibontakozó magyar rovásírás most az egyetemes írástörténetnek nyújt, az epigráfia legnagyobb csodái közé tartozik... Nemzetünk a mûvelt emberiség legértékesebb ókori örökségének részese volt s...élni tudott vele". Azt hiszem, hogy kötelességünk Európában egyedülálló írásrendszerünk megismerése, megismertetése, ami õsi magaskultúránk része volt és kell, hogy ma is az maradjon. Múltunk tanulmányozása és megértése tartást és egészséges nemzeti büszkeséget ad ebben a globalizálódó, nemzeti jellegeket magától eldobó világban.