A támadások és a színlelt megfutamodások eredményeként felbomlott nyugati seregekkel közelharcra került sor.

Maszúdi szavaival: "A lovas osztagok jobbról és balról száguldoztak. Előkerültek a kardok is. Elsötétűlt a látóhatár, és sűrűn hangzott a lovasok kiáltozása."

Ma a lovasharcot úgy képzelhetjük, hogy egy-egy lovas, egymással szemben vív, üti-vágja egymást.  A honfoglaló magyarok azonban nem így harcoltak. Gyorsan elvágtatva ellenségük mellet, a szablyájukkal "röptében" csaptak oda. Mire elenfelük válaszolni akart volna, a lovas már messze járt.

Tehát ugyanolyan kavargás -összehangolt kavargás- jellemezte a közelharcot mint a nagy hadmozdulatokat.

Bár a nyugati kétélű kard jobb volt, mégsem tudott győzni. Ez nem a szablya érdeme ; hanem a szétzilált, megtört seregeken lett urrá a magyarok serege.

Egy jó szablya átvágta a gyűrűs páncélt is! A nyugatiak egyéni becsvágytól fűtött harcosok voltak, nehezen engedelmeskedtek parancsnokaiknak. Mind saját vitézségükre volt büszke. Éhínséget és szomjuságot nem jól türték.

A honfoglaló seregek ennek az ellenkezője volt: fegyelmezettek, parancsnokaiknak feltétlenűl engedelmeskedtek. Bírták az éhínséges-szomjúságot, hideget-meleget és a lovaik szinte elnyűhetetlenek voltak.